Utinapló 2005 - BREZA

UTINAPLÓ AKNASZLATINA

Írta:                          Brezanóczy Ferenc András
Lektorálta:                 Brezanóczy Ferenc Bálint
Szponzorálta:             Vácz Remete Gyógyszertár 2006

A túra időtartalma : 2005-07-08-től 2005-07-11-ig

A túra résztvevői:
Horvát Béláné (Klárika Néni - Nagyapám unokatestvére, Brezanóczy Klárika)
Brezanóczy Ildikó Családja
Tompa Istvánné (Nénje - Nagyapám testvére)
Tompa István (Pista bácsi - Nénje férje)
Farkasné Dr.Tompa Ildikó (Prücsi - Édesapám unokatestvére és Nénje lánya)
Farkas Ferenc (Feri - Prücsi férje)
Tompa Mária (Marili - Zoli felesége)
Tompa Zoltán (Zoli - Édesapám unokatestvére)
Brezanóczy Ferenc Családja
Brezanóczy Ferencné (Édesanyám - Mami)
Brezanóczy Ferenc Bálint (Édesapám – Apu)
Brezanóczy János Atilla (Janó – Kedves Öcsém)
Brezanóczy Ferenc András (Tatus - Jómagam)

Előszó

2005 márciusára megérkezett az igazinak nem mondható hideg, fagyos tél. Mindenki a tavaszt várta, ha már a karácsony nem volt fehér.
Egyik csípős téli napon, vidéken dolgoztam és tudtam Nénje délután a Szentkereszti Patikában lesz. Gyógyszertárvezetőként a sok teendő között mindig szívesen fogadott, megkínált egy forró „kapuccinóval”, melyet elkortyolgatva elbeszélgettünk a kirándulásokról, utazásokról, élményekről és megpróbáltatásokról.
Régóta terveztük, hogy az oly sokszor emlegetett ősi családi birtokot Kárpátalján meglátogatjuk, amikor mindenki el tud szabadulni a hétköznapokból.
Sajnos az időpontok mindig változtak, a télből tavasz lett. A felvételikkel birkóztam és sem időm, sem energiám nem engedte meg, hogy másra koncentráljak.
De a beszélgetés Nénjével nem volt hiába – azon a csípős téli napon - mert miközben a kémia és a biológia rejtelmeivel foglalkoztam, addig Ő lázas munkával szervezte meg a Kárpátaljai utazást. A sok időpont közül kettő látszott esélyesnek.
A felvételi procedúrája lezárult és végre eljött a várva várt nyár.
Időközben a végleges időpont sajnos olyan dátumra esett, amiről kiderült, hogy a Nagyszüleink már biztosan nem tudtak velünk tartani.
Végül kialakult a létszám és az indulási dátum is.
Június végén dőlt el, hogy július 8-án indulunk neki az Őshazánknak Kárpátaljára, Aknaszlatinára, mely település Máramaros-szigetével szemben a Tisza jobb partján fekszik.

Első nap 2005-07-08

Korán kellett kelnünk, ha jól emlékszem 5-óra lehetett, amikor megerőltettem magam, és kikecmeregtem a jó meleg paplan alól. Prücsi és Farkas Feri is nem sokkal ez után érkezett meg hozzánk, hogy egy autóval induljunk a közös találkozó pontra, ahonnan a Tompa családdal együtt folytattuk az utunkat.
6 órakor kellett volna találkoznunk az M3-as autópálya harminc – valahányadik kilométerkövénél, de késtünk negyed órát - remélem, ezt megbocsátották nekünk.
Rövid térképészeti tanulmányok után elindultunk. Az idő szép volt és egészen 9 óráig nem történt semmi említésre méltó.
Ekkorra már letértünk az autópályáról és az egyik településen valami oknál fogva teljesen beállt a forgalom. Találtunk egy presszónak nem mondható helyet, ahol a társaság nagyobb része megpróbálta bevenni a mosdót. Én mindeközben előre sétáltam és megnéztem, mi okozhatta a dugót. Sajnos egy merész autós nem tudta a négy kerekét az úton tartani és a feje tetején fejezete be a manővert. Miközben visszasétáltam, útközben a bámészkodó helybéliektől kérdezősködtem, merre lehet kerülni a karambolt. Mire megleltük a kerülő utat, addigra elindult a kocsisor. Feloldották az útzárat.
A következő megálló valahol az Ukrán határ közelében a 41-es út mentén volt. Sajnos ez kényszer megálló volt, ugyanis Apu valami kalimpáló hangot hallott a motortérből. Kupaktanácsot tartottunk vajon mi okozhatja ezt, de nem tudtuk kideríteni, így folytattuk utunkat a határátkelőhely felé.
10 órakor megérkeztünk a Berekdaróci határátkelőhelyre. A problémák az autóval nem szűntek, és Apu szüntelenül telefonált minden ismerősnek, hogy vajon mi okozhatja ezt a hangot. Kideríteni nem tudták, de úgy határozott a csapat, hogy mégis nekivág az Őshazának.
A határátkelés rendben zajlott azzal a kisebb problémával, hogy Zoli elfelejtette elhozni a megbízólevelet, ami feljogosítja arra, hogy a saját céges autóját vezetheti, illetve átviheti a határon. Mindenki feszülten figyelte a határőrök rohangálását az autó körül, de rövid várakozás után átengedték őket is.
Ezután már a mostani Ukrajnában, Munkács felé vettük utunkat. A város felé közeledve egyből előttünk magasodott a vár és lassítva kerestük, hol is tudnánk egy-két jó fényképet készíteni.
Mikor beértünk a városba, egy szépnek nem mondható gyárterület mellet, egy felüljárón álltunk meg, és csattintgattuk a gépeket. Ezek után és közben is észrevételeztem, hogy megérkeztünk Kelet Európába. Minden lepusztulva, régi gyárépületek, Lada, Zsiguli, Volga, és megnevezhetetlen teherautók gázolajfüstje közepette döcögtünk fel a Munkácsi Várba.
A vár kívülről hasonló állapotban volt, mint a „hazai" várak. Lenyűgözött, hogy átléptünk egy országhatárt, és mégis egy olyan várban vagyunk, ahol honfitársaink ősei élték mindennapi életüket. Benézve egy-egy terembe láthattunk kiállítást a régi idők gazdáiról, régi utcaképeket, illetve az udvaron megtekintettük, hogy hol is rejtegették Napóleon seregei elől a Magyar Királyi Koronát. Szép napos nyári meleg volt. Belefeledkeztem a fényképezésbe, és, mivel rám várt már az egész család, sajnos a várbörtön múzeumát nem is tudtam megnézni. Ezúton mindenkitől elnézést kérek a rekkenő hőségben való várakozás miatt.
Tovább indultunk, majd Munkácsban még megálltunk egy kávézóban. Mindenki fáradtnak tűnt és egy finom kávé után indultunk, megnézni a Huszti fatemplomot.
Mint korábban említettem, érdekes világ van Kárpátalján. Sokféle nép él itt. Megtalálhatóak itt románok, ukránok, cigányok, és magyarok. Ebből adódik, hogy sok kulturális közösség van.
Huszton megnéztük a fatemplomot, illetve a Huszti várromból is láttunk sok lombkoronát, mivel a teljes vár takarásban volt.
Az úti célhoz közeledve izgatott voltam. Mikor elmentünk Aknaszlatina kezdetét jelző tábla mellett, nagy szemekkel néztem. Az utak siralmas állapotban voltak, sok lepusztult panellakás. Tehenek legelésztek a játszótéren és a szegénység mellett, láttunk rengeteg hatalmas kihalt, félkész villát is. Mint később megtudtuk, ezek a „vállalkozók és maffiózók” villái, melyek teljesen lakatlanok. Miután mindenki túljutott az első megdöbbenésen, megálltunk. Klárika néni kiszállt a külső lakótelepen, Ő ugyanis Pistiéknél - rokonunknak a férje - lett elszállásolva. Mi tovább indultunk és Aknaszlatina bányaváros irányába vettük utunkat.
Kisebb zötykölődés után megérkeztünk a Tamási családhoz, akik kedvesen fogadtak minket. Miután megtörtént a bemutatkozás, lepakoltunk a szobáinkba majd mentünk vacsorázni. Azaz mentünk volna, de Apuval kinn maradtam és megpróbáltuk az olajt lecserélni az autóban, hátha megszűnik a kalimpáló hang. Nem volt egyszerű manőver, mert mikor már hozzáfértünk az olaj leeresztő csavarhoz kiderült, hogy nem tudjuk meglazítani. Tamási János bácsi megszervezte nekünk, hogy másnap reggel el tudjuk vinni az autót itt a közelbe egy szervizbe, hogy elvégezzék az olajcserét.
A vár kívülről hasonló állapotban volt, mint a „hazai" várak. Lenyűgözött, hogy átléptünk egy országhatárt, és mégis egy olyan várban vagyunk, ahol honfitársaink ősei élték mindennapi életüket. Benézve egy-egy terembe láthattunk kiállítást a régi idők gazdáiról, régi utcaképeket, illetve az udvaron megtekintettük, hogy hol is rejtegették Napóleon seregei elől a Magyar Királyi Koronát. Szép napos nyári meleg volt. Belefeledkeztem a fényképezésbe, és, mivel rám várt már az egész család, sajnos a várbörtön múzeumát nem is tudtam megnézni. Ezúton mindenkitől elnézést kérek a rekkenő hőségben való várakozás miatt.
Tovább indultunk, majd Munkácsban még megálltunk egy kávézóban. Mindenki fáradtnak tűnt és egy finom kávé után indultunk, megnézni a Huszti fatemplomot.
Mint korábban említettem, érdekes világ van Kárpátalján. Sokféle nép él itt. Megtalálhatóak itt románok, ukránok, cigányok, és magyarok. Ebből adódik, hogy sok kulturális közösség van.
Huszton megnéztük a fatemplomot, illetve a Huszti várromból is láttunk sok lombkoronát, mivel a teljes vár takarásban volt.
Az úti célhoz közeledve izgatott voltam. Mikor elmentünk Aknaszlatina kezdetét jelző tábla mellett, nagy szemekkel néztem. Az utak siralmas állapotban voltak, sok lepusztult panellakás. Tehenek legelésztek a játszótéren és a szegénység mellett, láttunk rengeteg hatalmas kihalt, félkész villát is. Mint később megtudtuk, ezek a „vállalkozók és maffiózók” villái, melyek teljesen lakatlanok. Miután mindenki túljutott az első megdöbbenésen, megálltunk. Klárika néni kiszállt a külső lakótelepen, Ő ugyanis Pistiéknél - rokonunknak a férje - lett elszállásolva. Mi tovább indultunk és Aknaszlatina bányaváros irányába vettük utunkat.
Kisebb zötykölődés után megérkeztünk a Tamási családhoz, akik kedvesen fogadtak minket. Miután megtörtént a bemutatkozás, lepakoltunk a szobáinkba majd mentünk vacsorázni. Azaz mentünk volna, de Apuval kinn maradtam és megpróbáltuk az olajt lecserélni az autóban, hátha megszűnik a kalimpáló hang. Nem volt egyszerű manőver, mert mikor már hozzáfértünk az olaj leeresztő csavarhoz kiderült, hogy nem tudjuk meglazítani. Tamási János bácsi megszervezte nekünk, hogy másnap reggel el tudjuk vinni az autót itt a közelbe egy szervizbe, hogy elvégezzék az olajcserét.
Ezután leültünk vacsorázni 21óra magasságában, és hogy oldjuk a sok stresszt, ami minket ért ezen a napon, ittunk egy kis pálinkát és nekiálltunk a vacsoránknak. Kellemes étkezés közben megtudtuk János bácsiról, hogy Ő volt két cikluson keresztül a polgármester. Aknaszlatina lakossága kb. kilencezer fő ebből csak háromezer a magyar, és mégis meg tudták választatni a saját jelöltjüket, ugyanis az ukránok mindig több jelöltet indítottak és a szavazataik szétszóródtak a sok jelölt között. A finom vacsora után a család egyik fele a tv köré orientálódott, ugyanis aznap vetítették a Gyurcsány – Orbán vitát. Pár percig néztem én is aztán győzött a fáradtság és 10 óra felé elmentem aludni.

Második nap 2005-07-09

Felkelt a nap, bár elég nehezen vettem mindezt észre a paplanom alól.
Apu 6-30-ra vitte a Transportert egy közeli szervizbe ott végre is hajtották az olajcserét, bár ez nem sokat segített a buszon. Elmesélte, hogy egy vékony sínen kellett felhajtania kb. 1,5m magasságba, ez volt az „akna”.
9 órakor Magdi néni finom reggelivel fogadott minket. Mindent találtunk, amire csak szükségünk volt: Házi tej és tejföl, tojás, sajt, felvágott és reggeli zöldségfélék. Kiadós és laktató volt.
A finom reggeli után Klári nénit kicsit késve vettük fel 9-20-kor és együtt indultunk megnézni Pávelt a sósfürdőt, a Tiszát, ahol Nagyapánk gyermekként fürdött és még sok-sok minden mást.
Háromnegyed tízre megérkeztünk Pávelbe.
Nénje és Klári néni nagyon jó idegen vezetők voltak és megmutattak mindent, amire emlékeztek, és amit mára már átalakítottak.
A birtok körbejárása és fotózása után lesétáltunk a régi gazdasági épületek és területek között a Tisza partjára Marilit megtámadta az egyik ház kis vérebe, de könnyebb sérülésekkel és egy kis kutyanyállal a nadrágján megúszta a találkozást. Gyorsan elment az idő mire rájöttünk, hogy sietni kell a Bánya Múzeumba, mert időre vagyunk bejelentkezve.
11-30-kor az igazgató fogadott minket a Bánya Múzeumnál, ahova elég körülményesen tudtunk csak feljutni (egy kisebb szeméttelepen mentünk át. A Múzeum előtt egy elfáradt gumiabroncs nélküli teherautó állt, bakokra téve). A Múzeumban sok képet készíthettünk. A régi idők életképeit tekinthettük meg, köztük a régi bányák rajzait, az akkori sósfürdők képeit, melyek között megtaláltuk Pávelt is, és az akkori ruhákat, eszközöket is.
A kis múzeumi kiruccanás után örömömre meglátogattuk az Aknaszlatinai sóstavakat, és bár déli harangszót nem hallottuk, de jót ettünk, ittunk, és fürödtünk, délután három óráig itt is maradtunk. Elsőként Zoli próbálta ki a kellemes sóstavat.
Szerencsénkre pont megúsztuk, azaz nem úsztunk az esőben. Jómagam kifejezetten élveztem a magas sókoncentráció okozta felhajtóerőt a vízben. Elmondhatom elfogyasztottunk egy-két sört, kávét is
Nem volt elég a fürdőzésből, és mivel délelőtt nem tudtunk időt szakítani a Tiszában egy mártózásra, hát a sóstói fürdőzés után még elindultunk, hogy pótoljuk azt is. Öt óráig kellemesen sütkéreztünk a Tisza parti napsütésben, a köveken. A mártózás leszűkült Zolira és rám, de mi mindenki helyett élveztük azt.
Negyed hatkor elmentünk az Aknaszlatinai Római Katolikus templomba és meghallgattuk a misét, ami természetesen magyar volt. A szertartás után körbejártuk a templomot és megtekintettük az emléktáblát, amelyet Pali Bátyja tiszteletére állítottak.
Ezután fél hét felé megnéztük a közeli temetőben a rokonok sírhelyeit, és gyertyát gyújtva emlékeztünk vissza rájuk.
A nap még mindig nem ért véget, 19-35-kor vártak minket, hogy lemenjünk az egyik sóbányába, mely 380m mélyen van a föld alatt.
Hát nem tudom kit, hogyan fogadott a látvány, de én mélyen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy abba a bányába megyünk le, amelyet láttunk a fürdőzésnél. Az igazat megvallva nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Mintha elhagyatott lett volna, de közben még sem. Annak rendje és módja szerint mindenki kapott egy bányász sisakot, és egy világítás nélküli kicsempézett szobában vártuk a liftet. A lift megérkezett! Mikor megláttuk már késő volt vissza fordulni. Beszálltunk egy 20 személyes liftbe 21-en! A szerkezet rozsdásodott a sós párától, megnevezhetetlen vízcseppek csorogtak ránk fentről. Amikor elindultunk a 3 perces útra lefelé, akkor tudatosult bennem, hogy a vállam fölött az oldalsó sziklafalat látom elsuhanni. Ugyanis a liftbe nem volt lámpa, miért is lett volna - az idegenvezető hölgyektől kértem kölcsön egyet, hogy körbe világítsak. A megdöbbenés után inkább visszaadtam nekik és csöndben vártam a „földetérést”. Nem úgy a család többi tagja, akik a stressz helyzetet oldván viccelődtek. A bánya mélyén stadion nagyságú vájatokat láttunk, mintha holdbéli tájon sétáltunk volna. A sós pára igen csak fura volt, a fényképezőgépem nem is bírta így két kép után biztonságba helyeztem. A rövid kör és a fejtőgép megtekintése után, indultunk vissza a felvonóhoz. Felfelé mindenki lélegzet visszafojtva várta a sikeres földfelszínre ékezést. Úgy vettem észre, amint felértünk mindenki menekülve hagyta el a liftet. Nem csodálom.
21 óra. Sajnos Magdi nénit megint megvárattuk, de a vacsora finom volt, mint minden este és a pálinka is elfogyott. 22 óra magasságába bedőltem az ágyba és reggelig mozdulatlanul aludtam.

Harmadik nap 2005-07-10

8-órakor reggeliztünk, és utána vártuk a buszt, ami 9 órára volt megbeszélve, ugyanis Apu nem merte kockáztatni, hogy a Tatárhágót megmásszuk a Transporter-rel. Még a tegnapi napon Pisti, segített szerezni egy kisbuszt, amibe az egész család belefér.
9 óra a busz megérkezett. Egy fehér kicsit ütött kopott Ford Transit várt ránk egy fiatal sofőrrel, aki nem tudott magyarul, de Tamási János bácsi elkísért minket és ő volt a tolmácsunk is.
Mindenki bepakolt. Nekem János bácsi mellett, elől jutott hely - hallgattam, miket mesél a falvakról, emberekről és az életükről. Megtudtam, hogy hat településen megyünk át, mire elérjük a Tatárhágót. Ezek a következők: Fehéregyháza; Nagybocskor; Lonka; Terebespatak – itt található Európa földrajzi közepe; Rahó – Járási központ 15 ezer lakossal; és Kőrösmező.
Borongós volt az idő és hol esett az eső hol nem. De ez engem nem zavart, ugyanis a táj Fehéregyházától gyönyörű volt. Hatalmas hegyek völgyeiben, végig a Tisza partja mellett gurultunk, hogy megnézzük hol törtek be a Tatárok, őseinket fenyegetve. Egyre magasabbra mentünk, a Tisza egyre sebesebb volt és már inkább egy olasz hegyi folyóra emlékeztetett, mint sem az Alföldet keresztül szelő lassú homokpadokkal teli sárga folyóra.
Tíz óra után húsz perccel megérkeztünk Európa földrajzi közepére. Ekkor már szakadt az eső, de a kis csapatot, ez mit sem érdekelte. Vígan megtekintettük az obeliszket, János bácsi elmesélte a történetét, hogyan mentették meg az emlékművet, majd egykét fotó elcsattanása után beültünk a Ford Transitba, és tovább robogtunk a Tatárhágó felé.
12-30-ra megérkeztünk. Az eső nem állt el, most is hol esett, hol csak szemerkélt. Fent mindenki körbe nézett, majd egy közös terülj-terülj asztalka mellett, beszélgettünk, koccintottunk. Amikor mindenki jól lakott felmentünk az emlékűmhöz. A kilátás a fenyők közül csodálatos volt, tatároknak a nyomát sem láttam. Az idő a fényképezéshez pont ideális volt, ugyanis ez a ködös esős párás idő szürkére festette a fenyővel borított tájat.
Lassanként indultunk visszafelé. Tervbe volt véve még erre a napra egy 14-15. századi fatemplom megkeresésé és megtekintése, a két Tisza összefolyásának felderítése és az Aknaszlatinát Máramaros-szigetével összekötő híd meglátogatása.
János bácsi nem tudott segíteni a fatemplommal kapcsolatban, mert nem emlékezett rá pontosan merre található. Ebből az következett, hogy Zoli és Nénje az útikönyvből próbálta kitalálni, vajon merre is lehet?. A Könyv szerint Kőrösmezőn van az építmény, egy domb oldalán. Ezért amint megérkeztünk (14-45-kor) Kőrösmezőre, mindenki tágra nyitotta szemeit. Én, mivel nem tudtam, mit kell keresni, nem is találtam semmit. Egyszer csak Zoli hangosan szólt, hogy - állj! És amint megállt a busz, kipattant a kocsiból, lerohant a Tisza partjára, hogy megnézze azt, amit látott.
Magam is futottam utána és a partra érkezve megláttunk a dombok tetején egy sötétbarna tornyos épületet! A keresett fatemplom volt. Visszaszaladtam szólni a családnak, hogy arrébb van egy függőhíd, amin ha átmennek, akkor meg tudják közelíteni a fatemplomot. Mire felértünk a domb tetejére, a nap is kisütött, meleg volt, és a templom körbesétálása után mindenki leült egy kis pihenőre, ugyanis a templom nem volt nyitva. A pihenő közben kattogtattam a fényképezőgépet,  de  a család más tagja is élt ezzel a lehetőséggel. Nem sokkal később Prücsi érkezett meg egy idős úrral. Kiderült, hogy miközben mi lustálkodtunk odafenn, addig ő a faluban megszerezte a fatemplomnak a kulcsát, illetve a kulcs őrzőjét. A fatemplom belülről gyönyörű volt és bár korábban mindenki kételkedett végül is megállapítottuk, hogy ez az eredeti templom, de persze már párszor felújították.
A templom után útra keltünk a két Tisza összefolyását is felfedezni. 16 óra magasságában megérkeztünk a Fekete és Fehér Tisza összefolyásához. János bácsi figyelmeztetett minket, hogy figyeljünk a cigánygyerekekre, mert gond nélkül felsurrannak a buszra is. Nem úgy képzeltem el ezt a pillanatot, hogy közben cigány gyermekek hada elől kelljen menekülnöm, de sajnos így történt. Sokan voltak, és egyfolytában körbe csüngtek rajtunk és csak 10 dollárt szerettek volna kérni tőlünk. Nem tartott tovább 20 percnél a nézelődésünk, de ennyi ebből épp elég is volt.
Hat óra magasságában érkeztünk meg, Aknaszlatinára és még előttünk volt a Máramarosi híd. Magdi nénitől megkérdeztük, hogy belefér e vacsora előtt, hogy megnézzük a hidat. Az „engedélyt” megkaptuk és Aknaszlatinán átsétálva János bácsit hallgatva elérkeztünk a hídra felvezető útig. János bácsi elmesélte, hogy a hidat két részből építették meg, az egyik rész a régi íves pillér rendszer (ebből kettő van) és a másik egy német terv alapján fából készült rész. Mikor oda értünk János bácsi előre ment a határőrökhöz (ugyanis ez a híd a határ volt, Románia és Ukrajna között), megbeszélte velük, hogy hadd tekinthessük meg a hidat. Mire visszatért mondta, hogy mehetünk, de kérdezte, hogy tudunk-e a katonáknak cigarettát adni. Hát nagy nehezen elővettem egy megbontott cigarettát és megkínáltam őket mire János bácsi kérdezte, hogy oda tudom e adni az egész dobozt nekik. Mit tehettem? Cserébe viszont a család készíthetett sok képet a hídról, illetve videó felvételt, a határőrök nélkül, természetesen.
Sietnünk kellett, mert Magdi néni várt minket finom vacsorával és az utolsó este nem szerettük volna megváratni.
Kilenc órára értünk haza, és nagyon finom búcsúvacsorát kaptunk. Készült egy-két
Csoportkép is. A pálinkából és egyéb röviditalból most sem volt hiány. Lassan mentünk aludni, hogy másnap korán tudjunk indulni hazafelé. Este megbeszéltük, hogy kétfelé szakadunk, ugyanis a mi buszunk nem biztos, hogy bírná a Vereckei-hágót. Így Klári néni, Nényje, Pista bácsi, Marili és Zoli a hazaút előtt még megnézik a Vereckei-hágót, mi pedig egyenesen hazafelé vesszük az irányt.
Eljött az utolsó éjszaka, nyúzottan és fáradtan mentem aludni, de már biztos voltam benne, hogy élményekben gazdagon fogok hazatérni.

Negyedik nap 2005-07-11

A nehéz ébredés után bepakoltunk, és 7-30-kor mentünk reggelizni. Az utolsó házi tejfölös étkezés után (Magdi néni házi tejföle csodálatosan finom volt), búcsút vettünk a családtól, megköszöntük a vendéglátást és az idegenvezetést.
8-30-kor indultunk, a Transporternek most is kalimpáló hangja volt, de ezzel egyelőre csak Apu foglalkozott, én örültem, hogy hazafelé vesszük lassan az irányt.
Huszton terveztünk egy közös kávézást, hogy búcsút vegyünk a fél családtól, de mielőtt megálltunk volna, végre láttuk az igazi vár romjait. Nem is kellett több, megkértük Prücsit, hogy idézze fel Kölcsey versét mely ehhez a várhoz kapcsolódik.
Huszton kerestünk egy nyugodt kávézót. Felidéztük az elmúlt kalandos napokat, mindenkitől elbúcsúztunk és útra keltünk Vác irányába. Tamási János bácsi említette, hogy Vinogradon és Újlakon keresztül Tiszabecs felé rövidebb az út, mint amerre mi szándékoztunk menni. Meg is fogadtuk a tanácsát és ezen az útvonalon mentünk tovább.
A határ előtt megálltunk egy boltban és elköltöttük a maradék rivhna-kat (lehet, hogy nem így írják de nem is ez a lényeg), és megközelítettük a határátkelőhelyet.
Mikor oda értünk, úgy 11óra felé, megláttunk egy Turul madarat, mely a határtól nem messze volt. Nem is kellett sokat várni előkaptam a fényképezőgépet és fotózni próbáltam, de egy kis cigánygyerek ugrott be a fényképezőgép elé. Hirtelen megjelent egy határőr és nekem kezdett mutogatni, hogy szálljak ki a kocsiból a géppel együtt. Megijedtem, hogy elveszik a gépet, de szerencsére csak a filmet kérte. Elmondtam, hogy nem a határ átkelőhelyet fotóztam, hanem a Turul madarat, de ez nem érdekelte a határőrt. Később mondták, hogy valószínűleg ezek ilyen kis seftelések a határon melyet el lehetett volna kerülni.
A határon nagy szemekkel néztük, hogyan kopogtatják a mikrobuszok oldalát, csempészett benzint keresve. Amikor sorban álltunk többször be kellett indítani a mikrobuszt és leállítani. Egyszer Apu nagyon megijedt ugyanis leállt a busz a határ előtt. De hirtelen valami újra „mozdult” és el tudtunk indulni.
Délben végre átértünk a határon, megnyugodtam, hogy most már gond nem lehet és újra irányba álltunk Vác felé.
Félig meddig szenderegtem, amikor hirtelen félre álltunk egy kis településen. Kérdezgettem miért álltunk meg és legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy lerobbant a busz. Végre hazatérhetnénk és délután egy órakor, Penyige nevezetű településen, Apu szeretett busza megállt, nem akart tovább menni.
Próbáltuk feldolgozni a helyzetet, és kitalálni, mit lehetne tenni. Első ötlet, hogy Apu megvárja a trailert, Anyuék haza vonatoznak a Prücsiékkel. Mindehhez meg kellett találni az állomást, és hogy van-e egyáltalán állomás. Elindultunk a faluban, találtunk egy élelmiszer boltot, ahol ugyan tudták merre van, csak azt nem tudták, hogy mikor mennek a vonatok. Megkerestük az állomást és csodák csodájára egy lélek sem volt sehol, aki információt tudott volna nekünk adni. Így hát be kellett érnünk egy papírral, ami ki volt akasztva az ablakon és nem nagyon lehetett kiigazodni rajta. Végül is volt egy vonat, ami 15-15-kor indulna, és este 10-re érne fel Pestre, de nem voltunk biztosak benne, hogy az a vonat jár e hétköznap is. Kérdezgettük sok mindenkitől, mire kiderült, hogy a vonat csak vasárnap közlekedik. Telefonáltunk Apunak, aki mindeközben a busz mentését szervezte le. Megnyugtatott minket, hogy nagy barátja Kis Árpi jön és elviszi a buszt és minket is. Mindenki megnyugodott egy kicsit és azt hiszem talán erre koccintottunk egyet – lehet, nem is egyet.
A társaság igencsak megéhezett, ezért úgy határoztunk, hogy elmegyünk felderíteni egy éttermet. Megtudtuk, hogy Fehérgyarmaton van csak étterem, ami nem messze van Pennyigétől, jár oda busz, és azzal el tudunk oda jutni. Kisétáltunk a buszmegállóba és megnéztük a menetrendet, miszerint nem is kell sokat várnunk, a busz negyed órán belül itt van. Tényleg gyorsan megjött és már robogtunk Fehérgyarmat felé, ami nem volt messze talán még 5 percet sem buszoztunk. Ahogy leszálltunk egyből kiszúrtuk a Szamos éttermet, ahol végre nyugodtan leülhetünk és ehetünk valami finomat. Kettő óra magasságában lehetett, amikor koccintottunk arra, hogy most már itthon vagyunk és itt már túl nagy gond nem lehet.
Az ebédet gyorsan kihozták, nagyon finom volt és mikor a kávénkhoz jutottunk, akkor telefonált Kis Árpi, hogy megszerezte a trailert és most indul. Délután három óra volt. Az út Pomázról Pennyigére kb. 4 óra és nem tudtuk, mennyit számít a trailer.
Ötre értünk vissza Pennyigére, és azt számolgattuk, vajon mikorra érkezik a felmentés. Mindeközben az ajándékba szánt csomagból előkerült egy üveg konyak, ami aztán szépen lassan elfogyott. Akkor kezdtünk igazán megnyugodni, mikor telefonált Árpi, hogy Nyíregyházán van, ami igen csak hihetetlen volt háromnegyed ötkor, hiszen akkor „üveghangon” jött a trailer-rel az autópályán. Kis alvás és pihenés után, na persze még egy kiadós záporral is átitatva, már feszülten néztük az elhaladó autókat.
Hirtelen felbukkant fél hétkor Árpi ezüstmetál kisbusza, egy a kisbusznál nagyobb trailer-rel. Rácsodálkoztunk, hogy sikerült ilyen gyorsan három és fél óra alatt idejönnie, mire kiderült, hogy tényleg figyelmen kívül hagyta a sebesség korlátozó táblákat.
19 órára nagy nehézségek árán, sikerült felkötni a buszt az utánfutóra (épp hogy felfért) és végre útnak indulhattunk hazafelé. Félve utaztam ugyanis rémisztő hangja volt a kisbusznak, ahogy a trailer súlya megmozgatta egy-egy kátyúnál. Nem volt zökkenőmentes ez az út sem.
Fél tíz felé értünk Hajdúböszörményre, ahol észrevételezte Kis Árpi, hogy igencsak eltévedtünk, azaz nem az autópályán megyünk. Nem volt mit tenni Görbeháza felé vettük az irányt és bíztunk benne, hogy nem tévesztjük el még egyszer a helyes utat. Így történt meg, hogy a Nagyapai szülőhely után a Nagyanyai szülőhelyet is sikerült meglátogatnunk egy úton. Görbeházáig sáv felújítás volt, ami miatt egyfolytában megállni, elindulni és kátyúkat kerülgetni kellett, amit már igen csak nehezen viselt az amúgy is alulméretezett trailer. Végre 22-30 körül megérkeztünk az autópályára, ahol már nem volt annyi nyöszörgés és fura hang. Megnyugodván, Budapesttől nagyjából 180 kilométerre, elaludtam. Valahol a 2/a jelzésű főúton ébredtem, Göd magasságában és tudtam most már nemsokára vége a nyár egyik legizgalmasabb utazásának. Bárki, bármit is mond. Megérkeztünk éjjel kettő óra magasságában Vácra. Letettük a VW-szervíznél az elfáradt Transportert és megcéloztuk a Fekete út 63-at.
Végre hazaértünk, gyorsan kipakoltunk Kis Árpi buszából, megköszöntünk neki minden segítséget. Ezután igyekeztünk segíteni a Prücsinek és Ferinek átpakolni a bőröndjeiket a saját autójukba és gyors búcsú után elindultak ők is hazafelé. 2005. 07.  12-én 02-25-kor, ledőltem a saját ágyamba, aludni végre egyet nyugodtan. Nem irigyeltem Prücsit és Ferit. Hál Istennek mindenki egyben és egészségben hazaérkezett.