Kuklay Antal - BREZA

MOLNÁR ADRIENNE: AZ NEM LEHET, KUKLAY ANTAL 70 ÉVES?
Életútinterjú Kuklay Antallal
- részlet -

„Már akkor is volt bennem hivatáscsíra"
- Kérlek, beszélj a gyerekkorodról, a szüleidről!
- Csapon születtem. Édesapám vékei. Királyhelmecen volt tanító a húszas években. Ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki sárospataki, de a keresztanyja a királyhelmeci pék felesége volt, és édesanyám gyakran időzött náluk. Házasságkötésük után édesapám megpályázta a csapi római katolikus egytanerős elemi iskolai tanítóságot és a vele járó kántorságot. Így születtem én Csapon, …
……..Hogy ne bántsák apámat, az állt a papíromon, hogy a Zeneakadémiára jelentkezem, de valójában Hejcére, a teológiára jelentkeztem. Ötven őszén kerültem oda.
- Ez milyen változást hozott az életedben?
- Ez új világ volt, hiszen egészen más gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy miniszemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál akkor püspöki titkár hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték. Hogy ne kelljen máshová vinni őket, Hejcén főiskolát hoztak létre. Mindössze tizennyolcan voltunk az öt évfolyamon, én voltam az első évfolyam ötven százaléka. Ma is előttem van a kép, ahogy megérkezünk a vasútállomásról, és a szekér tetején ott az én csellóm.
A főiskola gerince két jezsuita atya volt, páter Dombi és páter Bálint Kassáról. Páter Dombi, a kassai jezsuiták egyik nagyjelentőségű egyénisége kiváló képességekkel rendelkezett. Mai meghatározással integrista teológus és neoskolasztikus a legjavából. Ő volt a mérvadó, és hozzá csatlakoztak azok a tanárok, akik Kassáról települtek át, s a környéken voltak plébánosok. A titkár, Brezanóczy Pál tanította a jogot, a vilmányi plébános, Densz Géza a morálist, a gönci plébános, Gál Ferenc pedig a históriát. Másfél év múlva viszont összevonták a szemináriumokat - ez is az egyház felszámolásának egyik eszköze volt -, és Hejce is sorra került. Bennünket is felpakoltak két teherautóra, s átvittek Egerbe.
Hejcén intenzív alapképzést kaptunk, latinul vizsgáztunk. Másodikos korunkban már tudtuk forgatni a Summát, latin disputákat rendeztünk. Ennek az intenzív szerzetesi, skolasztikus képzésnek a mai napig nagy hasznát veszem. Tudok tájékozódni a középkori teológiai anyagban. Annak a formális logikában való jártasságnak, amit ott megszereztünk, akkor láttam igazán a jelentőségét, amikor Egerbe kerültünk, ahol ezek a dolgok szerényebb szinten folytak. A fogékonyak sokkal többet tudtak befogadni a hejcei kiscsoportos oktatásban, mint Egerben, ahol nyolcvanan-százan lehettünk, alacsonyabb volt a követelmény, kevesebb időt tudtak fordítani az egyes kispapokra.
- Egerben kik voltak akkor a mérvadó egyéniségek?
- A mérvadó jezsuita spirituális, Rozmán atya már nem volt ott, Gál Ferenc viszont átjött oda tanítani. Egerben jó közepes tanárok voltak. Mint tudóst, nem tudnék senkit sem megjelölni, inkább csak karaktereket. Például a Bácsit, Turcsányi Ambrust. Öreg volt már, és mint tanár nem volt tekintélye, de különcként, Szent Ferenc-i lelkülettel felette állt a dolgoknak, olyan volt, mint egy római arisztokrata a barbárok között. Szintén az egyéniségével hatott dr. Nagy József Vácról, aki katekétikát tanított meg szónoklattant. Egerben is másfél évet töltöttem, aztán negyedévre Budapestre kerültem.
- Mielőtt rátérnénk fővárosban töltött évekre, beszélj arról, hogy milyennek érzékeltétek az 1950-1953 közötti politikai változásokat, és hogyan értékeltétek azokat.
- A diákok java része paraszti származású volt, őket érintette a beszolgáltatási rendszer, a téeszesítés, úgyhogy éppen elég információt kaptunk. Nekünk a fő problémát a papi békemozgalom jelentette. Az állam igyekezett ezt a mozgalmat kiterjeszteni és rákényszeríteni a papokra, a kispapokra is. Mi ezt elutasítottuk. Sztálin halála után reménykedtünk, hogy csökkeni fog az egyházra nehezedő nyomás, de rövidesen láttuk, hogy olyan programról van szó, amely az egyház teljes felszámolását tűzi ki célul. A békepapi mozgalomban és az Állami Egyházügyi Hivatalban láttuk ennek a felszámolási tervnek a megtestesítőit. Nem voltak illúzióink. A kommunista párt nem is titkolta, hogy mi az igazi célja. Miklós Imre még a legutóbbi időkben is úgy nyilatkozott külföldön, hogy békés halált szánnak az egyháznak. Akkoriban viszont ez sokkal drasztikusabban történt, sorra tartóztatták le és internálták a papokat. Nagy megrázkódtatást okozott nekünk a pócspetri ügy. Aztán majdnem minden látványos kémkedési perbe betettek egy-egy papot, a klerikális reakciót. Úgyhogy az állandó üldözöttség-érzésünk megalapozott volt.
Nálunk, a szemináriumban voltak mindenféle akciók, hogy a kispapokat is bevonják a békemozgalomba, vagy beépítsék őket besúgónak. Egy-két kispapot úgy futtattak, hogy cikkeket írattak velük a békepapi újságba, vagy felkérték őket, hogy szólaljanak fel a békegyűléseken. Ezzel rakta le a névjegyét az, aki csatlakozott a mozgalomhoz. Sajnáltuk és megvetettük őket, árulásnak tartottuk a csatlakozást. A nagyobb városokban békegyűléseket tartottak, ahová a kispapoknak is el kellett menni, de voltak olyanok, akik megtagadták, mert lelkiismereti problémát láttak benne. Már Budapesten voltam, amikor Brezanóczy Pál, akkor már a püspököm, megkért arra, hogy menjek el egy gyűlésre, és szólaljak fel. Én ezt nem vállaltam. Ő ígéretet tett arra, hogy egy kispap felszólal majd a gyűlésen, de ezt nem tudta produkálni. A besúgás nem volt ilyen nyilvánvaló, de a légkör tele volt gyanúsítgatásokkal és félelemmel. Nem alaptalanul, mert minden társadalmi rétegből sikerült több embert is beépíteni, és minél inkább megbízható volt valaki a hivatása révén - mondjuk egy volt főjegyző, egy arisztokrata vagy egy pap -, annál értékesebbnek bizonyult számukra, ha a kezükbe kerítették. Az Állami Egyházügyi Hivatal a megalakulása után rögtön betette az embereit a püspökségekre. Nekünk ez óriási sokkot okozott, hiszen ezzel megszűnt a püspökök függetlensége. Nemcsak a megyei tanácsokon, hanem a püspökségeken is ott volt az emberük, aki ellenőrizte a püspököket, és az iratok csak rajta keresztül mehettek ki. Aki tiltakozott ellene, azt internálták vagy elvitték Hejcére, ahol a megszüntetett szemináriumból öreg apácák szociális otthona lett, és egyben afféle püspöki internálótábor.
- 1953-ban Budapestre kerültél. Miért?
- Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik….
…
- Hogyan kerültél ide Körömbe 1973-ban?
- A püspökség támogatott. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Közben a sárospataki gyűjteményi munka magával hozta a társadalmi kapcsolatokat is, ami viszont kivívta a párt, illetőleg a kulturális vezetés rosszallását.